Gyulai Hírlap - Muzikális bestiák

Bősze Ádám zenetörténész a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban tartott érdekfeszítő előadást április 8-án a zenetörténet mitológiai alakjairól. Az esemény egyben könyvbemutató is volt.

Majdnem azt a címet adtam az írásomnak, hogy „Ne menjen senki operába!” – hiszen a zenei antikvárius, a Bartók Rádió egykori műsorvezetője, a Magyar Antikváriusok Egyesület elnöke, a Príma díjas sajtószakember, több kulturális rendezvény és zenei közvetítés moderátora, a közkedvelt zenetörténeti előadó, Bősze Ádám valóban ezt mondta. De! Éppen arra hivatkozva, hogyha csak a felszínt kapargatjuk a komolyzenében, akkor nem fogjuk elnyerni az értékes tartalmat, az operák és szimfóniák esszenciáját. Éppen ez volt a lényege a bő egyórás, tömény zenetörténeti stand-upnak, hogy megmutassa, hogy egy-egy zenei előadásra bizony készülni kell, rengeteget olvasni, előzetesen művelődni, vagy… és itt jött a csavar, éppen ellenkezőleg: belefeledkezni, átadni magunkat az élménynek. Noha a zenei műveltség szervesen kiegészíti az irodalmit (tanítom is néha, kik zenésítették meg az irodalmi műveket), de alapvetően mindenkinek nyitottan kellene (komoly)zenét hallgatnia, nem kell belőle mindent megérteni, közben bátran illik használni a fantáziát, mert a zenének éppúgy funkciója egy egyedi világba kalauzolni, mint az irodalomnak. Szemléletes példával írta le mindezt Bősze: képzeljünk el egy jól fűtött, téli, skandináv kuckót, amelyben a kinti fagyos világ elől a takaró alá menekülve, a kedvenc könyvünkkel a kezünkben szürcsöljük a meleg teát. Nos, az ő legújabb könyve – állítása szerint – nem ez a skandináv, fahéjas-almás, teázós könyv, nem egy doboz bonbon, amit egyszerre kell elfogyasztani. Lassú érleléssel készült gyulai kolbászra hasonlít inkább, amelyben a zenetörténeti érdekességek úgy szivárognak be kisagyunk tekervényei között a szürkeállományunk tartós tárába, hogy észre sem vesszük, csak azt érezzük: ez jó, ez kell, ezt szeretem.

Valószínűleg ugyanezt érezte a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium végzős tanulója, a zongorán kiválóan játszó Nagy Endre zenei tanulmányai során, amikor a diákigazgató-választás kampányhajrájában kipattant ötletétől vezérelve meghívta Bősze Ádámot a gimnáziumba, ahol a mester délelőtt az iskolai könyvtárban egy rendhagyó énekórán mesélt magáról és a zenéhez fűződő viszonyáról. A máskor nyüzsgő-mozgó gimnazisták síri csendben hallgatták a történeteket. Pazar előadás volt, amelyről kiderült, hogy maga az előadó is élvezte (captatio benevolentiae – sic!). (Megjegyzem, nem sűrűn hallanak komolyzenéről a diákjaink, maximum énekórán – ott sem kellően figyelnek. Az elmúlt közel két évtizedes pályámon jó ha egy tucat alkalommal beszélgettem operákról vagy akár musicalekről a tanítványokkal. Ha van is köztük műértő, zeneileg képzett, jól látható, hogy a komolyzene mára igencsak a magasan kvalifikált értelmiségi elit kiváltsága lett – irónia vége.)

Bősze programjában délután már a városi könyvtár következett, ahol telt ház előtt tartott könyvbemutatót. Dézsi János igazgató bevezetőjében több frappáns gondolatot is megragadott a köszöntésre, hogy miért is aktuális Bősze Ádámnak a gyulai könyvtárban bemutatkozni. A Simonyi olvasóterem éppen az Erkel Ferenc Társaság székhelye, a szervezetnek a könyvtárigazgató alelnöke. A társaság jeles tagja a gyulai származású orgona- és zongoraművész, Áchim Erzsébet, akinek Bősze legújabb kötetét oda is ajándékozta. Különben már többször járt Gyulán, én először a Gyulai Várszínház kamaratermében hallottam mesélni Mozart nővéréről. Lenyűgözött a stílusa, így a zöldborítós könyve után (Nagy zenészek, nagy szerelmek – A zenetörténet hálószobatitkai. Libri. 2023 – oly népszerű, hogy újranyomták idén) egyértelmű volt, hogy meghallgatom a lila borítós könyve anekdotáit is: Muzikális bestiák – Rémes könyv a zenéről (ugyancsak Libri. 2024).

E „rémesnek” címzett könyvecske (kemény táblás, 244 oldal; öt oldal névmutató; hat oldal bibliográfia) túlvilági lényekről szól, amelyeknek fontos szerep jutott a zenetörténetben. A tartalomjegyzék tanulsága szerint az angyalok, sárkányok, félemberek, boszorkányok, tündérek, kísértetek, hegyi szellemek, törpék és égi lények révén elvarázsolt mesevilágba repülhetünk, a lapszéli QR-kódok segítségével pedig meg is hallgathatjuk azokat a műveket, amelyek róluk szólnak (jelentem, kiválóan működnek, igazi 21. századi az élmény).

Bősze Ádám bármilyen témában (ami persze a zenéhez köthető) szívesen mesél, így egy óra alatt mindösszesen két lényre volt időnk. A boszorkányokra és a velük szembeállítható tündérekre. Boszorkánynak tartották a középkorban azt, aki előre megérzett valamit, akinek adatott jóstehetség, akár a prófétáknak az Ószövetségben. A boszorkányokat mégis üldözték, mert ők az információért Isten helyett az ördöggel szövetkeztek – legalábbis a többség ezt gondolta. Egy 1233-as pápai bullával állt fel az az inkvizíció, amely közel 500 éven át kirakat- és koncepciós perekkel üldözte a boszorkányokat. Az utolsó máglyahalállal végződő eretneküldözés – hiteltelen a mai országimázs alapján, de – Svájcban volt 1782-ben. Az ördög bűvkörében (Circulus vitiosus) tobzódó boszorkányokat különféle attribútumok alapján ismerjük fel, a boszorkányszombat fogalomhoz sötét gondolatok társulnak. Ezeket változatos formában kottázták le a zeneszerzők, de hogy jobban megértsük, pár pillanatra boszorkányszombat-szervezők és zeneszerzők lehettünk, megkomponálhattuk a művet, amely irodalmi értelemben egy goethei Walpurgis-éjről is szólhatott volna. Mit ad Isten, Muszorgszkij ezek után beajánlott, Éj a kopár hegyen című zeneműve éppolyan erősen üt szíven, mint a helyszínen megmutatott Berlioz-darab (Fantasztikus szimfónia, V. tétel). Magam is úgy éreztem, hogy „röpülő zsír” van a hónom alatt, miközben a Dies irae, dies illa kezdetű gregorián ének topikus dallamát hallgattam, a Simonyi nagyolvasóban feltűnő, távolról egyértelműen Krisztust formázó könyvgerinceket bámultam. A zenének aurateremtő ereje van, ez kétségtelen. Lehet, ezt Bősze azért is tudta, mert nyolc évig volt szerzetes, ismeri az áhítatos viselkedés jellegzetességeit. Ezért javasolta azt is, hogy ha megérint a zene, igenis tapsolni kell, mint ahogy Haydn 1791 Londonban örült annak, hogy minden tételét megtapsolták vagy Mozart Párizsban szándékosan csempészett olyan elemeket a tételei közzé, amelyeknél tudatosan várta, hogy tapsoljanak. A klasszicizmusban megtették, ma pedig bunkónak minősül az, akinek van mersze kifejezni tetszését a darab közben? Hogyan szoktunk mi ehhez? Lehet gondolkodni…

Addig azonban érdemes kicsit a tündérekkel is foglalkozni. Hiszen Erdély maga Tündérország, a móriczi Tündérkert, ahol Tündér Ilona mutat életutat, ahol Tartód (biz’ gonosz tündér) és Firtos (jótündér) versenyeznek az ördögkövekkel. A tündérek (er. > tűn-ik igéből + ’ér’ képző, vagyis ’tünékeny lény’) tkp. jelen vannak az antikvitásban is, csak éppen múzsa vagy nimfa alakjukban. Az egyik legismertebb történet Szürinx nimfáé, aki egy ízben, amikor Pán vette üldözőbe, egy folyó partjáig futott, s mivel menekülése útja bezárult (nem tudott úszni), arra kérte az isteneket, hogy változtassák át nádszállá. A bánatos istenség egymáshoz kötözött nádszálakból sokhangú sípot készített, ez ma a pánsíp vagy szürinx. A szerencsétlen sorsú nimfa futamait idézi Debussy híres szimfonikus költeménye, az Egy faun délutánja egyetlen pánsíp hangjával. Máris mennyivel közelebb vagyunk érzelmileg a zenéhez, ha ismerjük a történetet. Ezért érdemes komolyzenéről olvasni, ezért érdemes utána meghallgatni, de csak ízlelgetni, mint a jó vörösbort. Nem feltétlenül csak a bécsi klasszikusokat vagy az olasz romantikusokat, hanem egy-egy modern filmzene szólamait is. Fel is teszem egy kicsit a fülest, és meghallgatom Hans Zimmer Time dalát (az Eredet film betétdala), hátha kifutok a nem létező időből, mint ahogyan a Bősze-előadás alatt sikerült.