Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
A jelenlévőket házigazdaként Dézsi János köszöntötte. A Mogyoróssy János Városi Könyvtár igazgatója gyermek- és ifjúkori élményeit felidézve emlékezett arra, hogy az 1980-as évek második felében és az 1990-es évek elején Dobozon is izgalmas focimeccsek, kemény csaták zajlottak.
A kötetet állapozva Dézsi János azt tapasztalta, hogy Kurtáné Cselei Ágnesnek és Kurta Jánosnak rengeteg adatot és fényképet sikerült összegyűjteniük, bár nem állt sok forrás a rendelkezésükre. Emellett nagyon sok személyes történetet is feldolgoztak legújabb kötetükben, amely immár az ötödik a sorban. Első könyvbemutatójuk 2011-ben volt a könyvtárban.
A gyulai futballtörténet folytatása
Egyik könyv hozta a másikat, mondta a könyvfolyam megírásával kapcsolatban Kurtáné Cselei Ágnes. Úgy kezdődött, hogy az utolsó tíz évre vonatkozóan készíteniük kellett egy kimutatást a városi futballról. Miután átbogarászták az újságokat, és végeztek a feladattal, az előzményeket is feltárták. Nagyon sok olyan adatot találtak ekkor, amely a nagycsapattal volt összefüggésben, ezért ezt a témát is célzottan kezdték kutatni.
Az újabb lehetőség akkor nyílt meg előttük, amikor a nagypályás foci hetvenöt éves lett. Miután ezt a hetvenöt évet is megírták, megfogalmazódott, hogy még így sem teljes a gyulai futballtörténet, hiszen a gyulavári és a dénesmajori labdarúgás múltja nincs feldolgozva. Nekiláttak a munkának, de számos nehézségbe ütköztek. Hiányoztak adatok, időszakok, nem tisztázódott, mikor alakultak meg a csapatok, és milyen eredményeket értek el, de végül sikerrel zárult ez a kezdeményezés is.
A könyv megírását személyes indíttatások, kötődések is ösztönözték, mutatott rá Kurta János, aki hetvenvalahány évvel ezelőtt már Gyulaváriban rúgta a labdát, és 16-17 évesen a helyi csapatban is játszott. Sokat segített a két szerzőnek az adatgyűjtésben Biró István, aki dénesmajori, nem mellesleg a gyulai női futball megalapítója, és Dávid Imre, akit Kurta János fiatal kora óta tisztel, hiszen huszonháromszoros ifjúsági válogatott, háromszoros utánpótlás-válogatott labdarúgó, és összefogja a mai törökzugi csapatot.
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
Kimagasló gyulavári és dénesmajori focieredmények
Dávid Imre másfél évig volt edző Gyulaváriban. Először 1998–1999-ben, ekkor hetedikként végeztek, majd 1999–2000-ben, amikor a harmadik helyre tornázták fel magukat. Ezt követően visszahívták Gyulára. Úgy vélte, a gyulavári játékosok szép eredményeket értek el, de ez a szerencsének is köszönhető, hiszen sokszor nem a szervezőmunkán múlik, miként sikerül felállítani egy csapatot.
Biró István a dénesmajori labdarúgás történetét foglalta össze. Mint mondta, Dénesmajorban kimagasló sportélet zajlott. A röplabdától kezdve a sakkon át a kugliig számos sportot versenyszerűen űztek a helyi lakosok, akik megközelítően ötszázan voltak, a tanyákon élőkkel és a beköltözött határőrökkel együtt. Utóbbiak nagyban emelték a színvonalat. Nem egy határőr kupagyőztes lett nagyvárosi futballcsapatokban.
A minőséget esetükben más tényezők is befolyásolták. Többek között a dénesmajoriakhoz csatlakoztak mindazok, akiket nem vettek be a gyulavári csapatba, így nagy lelkesedéssel léptek pályára, hogy revansot vegyenek az őket elutasítókon. A két csapat között egyébként nagy volt az átjárás, és olyan is előfordult, hogy a váratlanul kieső játékos helyére meghívtak valakit a kocsmából. Feltették a kamion platójára, és már vitték is játszani, emlékezett Biró István. Ilyenkor gyakran győztek, hiszen az ismeretlen játékosra ketten-hárman is „vigyáztak” a rivális csapatból.
A labdarúgás közösségépítő ereje
Nagy összekovácsoló erőt jelentett a futball köré szerveződő közösségi élet is, mutatott rá Biró István, aki nem tudott játszani, az összecsapások utáni baráti összejövetelek, mulatságok miatt vállalta a labdarúgást. Az sem titok, hogy aki focizott, annak mindig jutott leányzó, ami szintén vonzerőt jelentett. A versenyszerű labdarúgás Dénesmajorban 1972-ben szűnt meg, addig a termelőszövetkezet támogatta, emlékeztetett Biró István.
A kiváló eredmények annak ellenére születtek, hangzott el a könyvbemutatón, hogy a meccsekre teherautóval utaztak a játékosok, a futballcipő gyakran véresre törte a lábukat, a jobb fajta focilabdákat pedig csellel szedték össze a kiszállások alkalmával, mert nem volt pénzük vásárlásra. Hosszú ideig egyetlen labdájuk volt, azt kergették az edzéseken, és azt vitték magukkal a mérkőzésekre.
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
A focit meg kellett erősíteni
A motivációkról szólva Kurtáné Cselei Ágnes az elhangzottakhoz hozzátette, fontos tényező, hogy a tanácsok idején kötelező volt helyi futballcsapatokat állítani. Mivel döntés született arról, hogy a sportágat meg kell erősíteni, a tanácstagoknak vállalniuk kellett, hogy meghatározott számú lakost beszerveznek a focicsapatba.
Ezenfelül az 1950–60-as években a futball a társasági élet egyik legfőbb alapjának számított, hangsúlyozta Kurtáné Cselei Ágnes. Volt, aki focizott, és volt, aki nézte, de mindenki valamilyen formában részt vett benne. Előfordult, hogy Gyulaváriban ötszázan szurkoltak a játékosoknak.
„Az emberek összefogtak. Volt a focicsapat, volt az irányítószerv, és összeverbuválódott a csapatokhoz kapcsolódó nézőközönség is, amely hajtotta a játékosokat. Nem vagyok sportember, de tudom, hogy a lelkesedés, a jó közönség fél siker a csapatoknak” – fogalmazott a szerző.
A könyvbe több fényképet szerettek volna betenni, de már sem Gyulavárinak, sem Dénesmajornak nincs futballcsapata, az egykori focisták közül pedig nagyon sokan eltávoztak az élők sorából. Sajnos az ő gyermekeik, unokáik vagy nem emlékeztek már arra, hogy a felmenőik fontos szerepet játszottak a vármegyei labdarúgásban, vagy nem szántak időt arra, hogy a hagyatékokból előkeressék a dokumentumértékű fotókat.
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
A régi korok focistái példaképek voltak
Az eseményen elhangzott: a tárgyalt években a labdarúgás iránt érdeklődő fiatalok számára még voltak példaképek, mint például Lovász Gábor, Arató Lajos, Dávid Imre. Ma már ezt nem lehet elmondani, vélte Biró István. Dávid Imre szerint a mai fiatalok ugyan el-eljárogatnak az edzésekre, de nem úgy szeretik a labdarúgást, mint a régebbi korok focistái. Ilyen hozzáállás mellett nagyon nehéz összehozni jó csapatot, mondta.
Arra pedig esély sincs, hogy Gyulavárinak is legyen csapata, holott a pályát szépen rendben tartják, nehezményezte Kurta János. Kurtáné Cselei Ágnes pedig megjegyezte, annak is szerepe volt az elért sikerekben, hogy a játékosok helyi születésűek voltak, a szurkolók ismerték őket, ugyanazon baráti társaságnak voltak a tagjai.
A könyvbemutatót záró dedikáció előtt a két szerző, Kurtáné Cselei Ágnes és Kurta János megköszönte a támogatóknak a felajánlott anyagi segítséget, amelynek köszönhetően viszonylag baráti áron lehet megvásárolni a kötetet. Aki nem volt jelen az eseményen, de meg szeretné venni a kiadványt, a városi könyvtárban érdeklődjön.
