Gyulai Hírlap - Az érzelmek újra divatban

Az őszi könyvtári hét felnőtt programjait Kiss László író, szerkesztő, magyartanár és Nagy Dániel elsőkötetes költő elmélyült, intelligens beszélgetése zárta.

Nagy Dani műhelybeszélgetéséből idézek: „én rakosgatom össze a zenekarunknak a dalszövegeket, a Bárka szerkesztője, Kiss Laci a magyartanárom, a Gyulai Termál FC kirobbanthatatlan csatára vagyok, előfordul, hogy a hétvégi bajnokikra menet együtt zötykölődik a táskámban a stoplisom és Tandori válogatott versei, rá vagyok állva az avantgárdra” (az interjút készítette: Fekete Richárd. Jelenkor. 2022.04.28.).

Mindig izgalommal teljes szívvel megyek el egykori tanítvány(om) és mestere beszélgetésére, főleg, ha mindkettőt ismerem, követem és tisztelem – jelen esetben irodalmi műveltségük miatt –, így várhatóan intelligens és mély gondolatokkal tűzdelt eszmecserére számíthatok. Nem csalódtam, sőt! 

„Úgy tűnik, az érzelmek már megint kezdenek divatba jönni.” Első kötetcímnek igen hosszú, de mégis kimerítően költői szintagmalánc. Kiss tanár úr kötetcímet firtató kezdőkérdésére válaszolva egyértelművé válik, hogy az új költőgeneráció az iróniát lebontva újra szeretne hozzáférni őszintén és egyenesen az érzelmekhez. A fiatal, kortárs lírában tendencia, hogy a valóságot akarják ábrázolni, nem folytatják az ironizálás posztmodern hagyományát, ahogy a művelt angol olvasó és Dani maga mondaná: nem akarnak ’posttrue’ lenni. Manapság is sok szerző alanyi versíróként definiálja magát, de szerencse vagy sem, inkább visszanyúlnak a klasszikus l’art pour l’art tradíciókhoz, amelyben igyekeztek szigorú formarendben határt szabni az Én-nek.

A friss nemzedék ugyanakkor nem akar szigorú formákat, mintha újraéledne Majakovszkij, az újmagyar újköltő - pofon ütve a közízlést - új irányokat fogalmaz meg, a hétköznapiból koncentrál emelkedett lírát, amely az olvasóban diffúzál az asszociációk segítségével. A kötet címe azt a folyamatot hivatott elkapni, amikor a lírai én fényképszerűen definiálja a körülötte lévő valóságot, impresszív montázsokat készít, természetesen mindezt a költőlaborban katalizálja szubjektív érzéseivel. A legígéretesebb tény, hogy ma már – és újra - nem ciki romantikus költőként fellépni. Kiss szerint a prózában is ugyanez a tendencia figyelhető meg. A 2010-es évek lírájára jellemző szerkesztési elv dr. Lapis József irodalomtörténész szavaival élve: „mondatpoetikai”, azaz a lírikusok a weöres-i vonalat követik, amikor egy-egy mondatból bontják ki a címet, majd a vers eszenciáját. 

A Gólem című, folyamatosan alakuló hipertextet 1996-tól közlő Farkas Péter mondta, hogy „aki ironizál, az élni akar”. Nagy szerint az devalválja a költészetben érzéseit, aki cinikusan akar viszonyulni a világhoz, ez nyilvánvalóan egy (költőlovagi) páncél az érzékenyebb lelkeknek az egyre elviselhetetlenebb világvalóság ellen. A fiatalok közben ösztönösen kerülnek közelebb a klasszikus irodalmi toposzokhoz, egy idő után ez már nem eszköz, hanem cél. Erre példának a Telep Csoport generációját (2005-2009), a teleplíra költőit és a 2000-es évek első évtizedében hódító blogsszférát hozzák. A világ pillanatainak kimerevítése népszerű poétai gyakorlattá vált az elmúlt évtizedben. Simon Márton és a szlemmerek egy része (Pion, Závada) polaroidjai vagy hűtőmágnes-költészete újszerűnek hatott. Kiss megfigyelése szerint: „noha a recepciós vakond nem dúrt addig”, mégis észrevehető, hogy ezeket a szövegeket nem a téma tartja össze, a kohéziót nem a struktúra, a szemantika, sőt még a grammatika sem segíti, egyedül a pragmatikában bízhatunk.

Kiss szerint ez a líra erősen közlő, sokszor a ki/megmondások, felismerések után evidens a következtetés, amely az énre irányítja a figyelmet. Ahogy Nagy maga is bevallja: cél a hétköznapokat megragadni, egy alapvetően ADHD-s identitásnak a rendetlenségben rendet tenni. A figyelem tudatos irányítása segít átlendülni a profán hétköznapokon. Nagy költészetének kulcsa ez az egyedi látásmód, amely reszemantizálja a világot, így a csattanói sosem didaktikusak.

Ugyanakkor szeretné elkerülni a „metázást” (Simon Bettina költőnő szóalkotása, amely arra a metanyelvi gyakorlatra utal, hogy a vers megmagyarázza magáról, hogy vers, ismert kommunikációs funkció, hogy a nyelvről a nyelv segítségével beszélhetünk, csak így definiálhatunk), a kóros és káros mértékű önreflexiót. Vélhetően ez egy trend az utóbbi 10 év lírájában. Nagy nem adja meg magát ennek a hullámnak, noha vannak allúziók az idiolektus, a nyelviség fontosságára. Alapvetően verset azért olvas, hogy csemegézzen, mint egy tapas-bárban, prózát  azért, hogy elmerüljön, mint egy vidéki költő a nagyváros eseménytengerében. Noha sokszor fél, hogy a szentimentalizmus béklyói elrontják a szövegeit, írnia kell, mert jó megfigyelő, mert a kicsit, a keveset, a láthatatlant, a pillanatnyit kívánja megragadni.

A versírás egyfajta rendtétel a világban, amelyben éppen a versek által uralkodhat. Igazából azonban csak az olvasónak van hatalma a versértelmezés felett. A költő csak szűr, bekódol, de amint kiadja kezéből a kész szöveget az értelmezés, a másik oldal dekódolása kelti önálló éltre a sorokat, néha teljesen más szándékot kihallva, mint az eredeti volt. De ahogyan mondani szokás: a műben minden benne van, amit mi, olvasók belelátunk! Persze Daninak is megvoltak/vannak a mesterei, akik óhatatlanul visszaköszönnek, reflektálnak, hallatszanak. Nem klasszikus mintákat (pl. Arany, Petőfi), hanem inkább kortársakat, 20. századi nagyokat kell keresnünk: pl. Tandori, Kukorelly, Garaczi, Tolnai, vagy az angolszász beatek közül Frank O’Hara vagy Billy Collins. A kötött formák Nagy számára sem autentikusak. Persze ha a funkció feszültségteremtés lenne.

Ugyanakkor Daniban már nincsen meg a  Kiss által emlegetett, fiatal szerzőknél különösen erősen jelen lévő „közlés-” vagy „kötetdüh”. Dani 1994-es, 30 esztendős, tudja szűrni a világot, érett, olvasott, sokat publikált és kérdezett szerző, aki magabiztosabban tud kiállni a költői ugródeszkát jelentő, kivilágított színpadra. Tudatosabban lép a virtuális, költő-futballpályára, erre a „táblazöld” fűre, már képes a kritikát be/elfogadni. Akinek már egy Németh Gábor (ugyancsak, egykori Magyar Íróválogatott tag, József Attila-díjas író) írta a fülszöveget, akinek a kiváló ritmusérzékkel megáldott Sirokai Mátyás (a kötet az őáltala szerkesztett FISZ Könyvek sorozatban jelent meg) végezte a kompozíció-összeállítást.

Dani közben rengeteget épült. A szerkesztési folyamat például arra volt jó, hogy költői autonómiát tanuljon, meghúzza a határait, ne akarjon feltétlenül mesterségesen a pubertáskorban megmaradni, mint a hippi, beat és Y-generációs szerzők egy része. Emiatt alkalmaz több mottót. Az egyikben szándékosan azt jelzi, hogy az irodalmit tudatosan akarja alulmúlni, az elvárt irodalmi magasságokat kifordítani, nem messianisztikus költőként tetszelegni, nem megváltani a világot, csak átszűrni, megismerni, hámozva vagy olykor rétegelve átadni. A ritmusban szintén mester Balaskó Jenő (posztavantgárd költő, zenetanár; 1937-2009) szavaival élve: „édes, sztoikus vagány” módjára viselkedni, ugyanakkor a néha szárnyra kapó, „elszállásra” hajlamos lírai ént visszarántani a földre. 

A legértékesebb pillanati a találkozásnak azok, amikor a költő a „saját hangján” olvas fel. A kötetből elhangzottak a következő versek: Hétfő este az Egyenes beszéd után; A folyamatokról; Saint-Étienne – Bordeaux 1-1; A pláza melege; A reprodukció; A kereskedelmi televíziózás előnye. Mivel sok felvillanó topik maradt még kiaknázatlanul, így megvan a lehetőség a következő kötet tematikai sokszínűségére is. Várjuk a gyulai/hazai bemutatót, remélve, ahogy addigra sem mennek ki az érzelmek a divatból. Az első kötethez pedig szeretettel gratulálunk!