Gyulai Hírlap - Az Odüsszeia sajátos átdolgozását mutatta be a Maladype Színház és a Gyulai Várszínház

Margaret Atwood Pénelopeiája Homérosz méltán híres Odüsszeiáját értelmezi újra, Odüsszeusz kötelességtudó és hűséges felesége, Pénelopé (Varga Gabriella) szemszögéből. Az asszony húsz évig várt Ithakában a férjére, miközben az ura a trójai háborúban harcolt, és élte a világát. Pénelopé nem is ekkor, hanem a halála után, Hádesz alvilágából visszatekintve idézi fel az eseményeket, mesél az életéről, az érdekházasságáról, a környezetéről, szabadon követve Homérosz fonalát és kiegészítve az ismert eposzt.

Atwood gondolatiságának sajátossága, hogy nemcsak Pénelopét beszélteti, hanem az ő tizenkét szolgálólányát is, akiket Odüsszeusz „hűtlenségért” akasztatott fel, amellett hogy Pénelopé udvarlóit is meggyilkolta. A Maladype Színház és a Gyulai Várszínház háromszereplős előadásában, amelyet ősbemutatóként hirdettek meg a májusi budapesti bemutató után, a tizenkét halott szolgálólányt egyetlen színész (Bajkó Edina) alakítja. Még ha nem is rendezői szándék ez, hanem csak emberierőforrás-menedzsment, érzékelteti az erőviszonyokat.

A kanadai írónő The Penelopiad című könyve szórakoztató olvasmány, bár egyesek szerint nem éri el a szerző többi regényének nívóját, hiszen kusza, nem eléggé átgondolt, és nincs átütő ereje. Atwood történetének színpadi adaptációja főként a rendezőnek és a színészi alakításoknak köszönhetően villanyozza fel az érdekességekre nyitott gyulai közönséget. Pénelopé karakterét ugyanis szellemes, kortárs módon fogalmazta meg a társulat, miközben az eredeti Odüsszeia és az ógörög mitológia történelmi vonatkozásait is beépítette Atwood feminista elbeszélésébe, beleértve a kórusnak az ókori görög drámákban betöltött szerepét. Mivel a kísérőmuzsika zseniális, érdemes kiemelni Kovács Adrián zeneszerző és zenei vezető érdemeit.

Atwood új nézőpontja nemcsak hogy illeszkedik a 21. századi korszellemhez, a woke-hoz, de azt is lehetővé teszi, hogy a szerző erős kritikával illesse és kiforgassa az eredeti, homéroszi történetet. Éles kontrasztba állítja például Pénelopét, Spárta hercegnőjét, Ithaka későbbi királynőjét és a tizenkét szolgálólányt, akik Odüsszeusz családjának a rabszolgájává válnak. Az Odüsszeia őket név nélkül, csak mint hűtleneket és könnyűvérűeket említi, a meggyilkolásukról is csak futólag szól, hiszen nem tulajdonít nekik jelentőséget. A Pénelopéiában viszont megnő a súlyuk, sőt véleményük is van.

Atwood változatában Odüsszeusz posztumusz perében az akasztott leányzók nemcsak Odüsszeuszt, hanem Pénelopét is hibáztatják a halálukért, vizsgálják az általa előadottak hitelességét, cáfolják az állításait. A per kimenetele természetesen a nők bántalmazását, elnyomását domborítja ki, a homéroszi alapműtől eltérően. Atwood ezzel az írói fogással demitizálja a „győztesek által írt történelmet”, és figyelmeztet annak veszélyére, hogy válogatás nélkül elhiszünk mindent, leginkább az abszolútnak hirdetett igazságokat.

A sémákat felforgató történet Pénelopé és az unokatestvére, Helené (Orbán Nelli) közötti látszólagos rivalizálást is részletezi. Helené sokkal szebb, ő a végzet asszonya, de ugyanakkor hiú és ostoba, egy „szkeptikus szuka”, aki Odüsszeusz életét is tönkreteszi. Mondhatnók, tökéletes ellentéte Pénelopé megfontolt, intellektuális személyiségének, aki tipikus nőként cselekszik, amikor megbünteti Helenét a szépségéért. Bár sokáig az alázatos, passzív feleség archetípusának tartották Pénelopét, Atwoodnál erős, határozott és felszabadult női ikonná válik, aki átírja az előítéleteket.

Zseniális megoldása Balázs Zoltán rendezőnek és díszlettervezőnek, hogy a három női szereplőt úgy helyezi el a színen, mintha egy görög stílusú épület oromzatának a díszítőszobrai lennének, az európai kultúra kőbe vésett, muzeális értékű jelképei. Pénelopé egyáltalán nem hagyja el a trónját, ülve mondja el a nem épp könnyű szövegét, amelyet kézlegyintésekkel támaszt alá. Csupán a két mellékszereplő változtat körülötte helyet és pozíciót, ezzel is érzékeltetve Pénelopé jelentőségét, központi szerepét, stabilitását, erejét. A látványelemek, a formák és a tónusok a húszas, harmincas éveket, a szecessziót juttatták eszembe, amikor egyre hevesebben kezdte bontogatni szárnyait a feminista mozgalom.

Fontos megjegyezni, hogy Atwood könyve 2005-ben jelent meg, mára elavult ebben a témakörben, hiszen azóta drasztikusan megváltozott a női szerepeket elemző mainstream diskurzus. Talán pont ezért parodizálta szatirikus, cinikus hangsúllyal az üzenetet Balázs Zoltán előadása. Bár ha azt nézzük, hogy maga Atwood is nevezte komédiának a művét, az olvasói pedig paródiának, és fordítva, akkor már nem is annyira állja meg a helyét a feltételezésem.

Politikai és társadalmi szerepvállalását leszámítva az adaptációnak egyfajta vallásos olvasata is van. Az Odüsszeia összes szereplőjét demitologizálja, olyan emberekként mutatja be, akiknek megvannak a hibáik és kudarcaik, egyszerre jók és gonoszok, nem kifogásolhatatlan homéroszi hősök. Pénelopé is megmutatja, hogy nem a női erények mintapéldánya, és azt is bizonyítja, hogy megbízhatatlan narrátor. Nézőpontját elfogultságok és vélemények befolyásolják, akárcsak bárki másét.

A sajátos genderértelmezés és woke-izmus mellett a Pénelopeia különös jelképekben is bővelkedik. Ezek között található a madár, amely kacsa, liba, sas és bagoly képében jelenik meg. A kacsa maga Pénelopeia, többször is így szólítják, mivel kacsák mentették meg, amikor kis híján az apja vízbe fojtotta. Amikor pedig a szolgálólányokról álmodik, libacsordát lát, amelyet sas, vagyis Odüsszeusz pusztít el. A történet végén a szolgálólányok baglyokká változnak, majd szabadon elrepülnek a férfiak kegyetlenségei elől. Mi a tanulság? A nőknek össze kell fogniuk, hogy legyőzzék a férfiakat!

Egy biztos: ha a nők nem is győzték le ezen az estén a férfiakat, csak saját gátlásaikat, hiányérzet nélkül, boldogan távoztam az előadásról, ami manapság eléggé ritkán fordul elő. Tetszett Atwood tőlem távol álló látásmódjának a megjelenítése, és szépnek, témához illőnek találtam a kosztümöket (jelmeztervező: Németh Anikó). A mindent megszépítő, varázslatossá tevő gyöngyházfény letaglózott.

Megelégedésemre szolgált, hogy a kellékek nem csak azért kerültek a színpadra, hogy a művészi játék és a nemes gondolatok helyett betöltsék a teret, és nem csak azért, hogy behatároljanak, jellemezzenek egy korszakot, hanem funkciójuk volt, és lesz is a folytatásban: átváltoznak, használják őket. A görögös széktáblák fegyverré, majd akasztófává váltak a női kezekben, a rájuk fellógatott szolgálólányokat aranyszínű ruhácskák helyettesítették.

Elbűvölt, hogy a művészek hibátlanul tanulták meg a több száz oldalas, emberi felfogóképességgel szinte követhetetlen szöveget, majd ezt úgy adták elő a publikumnak, hogy közben kortárstáncból kölcsönzött mozdulatokat végeztek szinkronban, több szólamban énekeltek, és hangszeren játszottak. A pikáns jeleneteket ötletes utalásokkal pótolták.

Remélem, mások is hozzám hasonló élményeket szereztek!