Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„1944. február 13.
13 éves lettem, 13-án, és pénteken születtem. Azelőtt mindig zsúr volt a születésnapomon, de már tavaly is csak a két legjobb barátnőm voltak nálam. Azt mondta nagymama, hogy nem enged zsúrt csinálni, ne mondják az árják, hogy a zsidó gyerekek flancolnak. Rácz nagymamámtól kaptam egy drapp tavaszi kabátot és egy sötétkék szövetruhát. Apukától egy pár fekete félcipőt gavallérsarokkal. Lili nénitől, apukám testvérétől egy szép kis aranyláncot. Kis Naplóm, ezen a láncon hordom ezentúl azt a kis kulcsot, amellyel téged bezárlak, hogy soha senki meg ne tudja a titkaimat.
1944. március 19.
Kis Naplóm, te vagy a legboldogabb, mert te nem tudsz érezni, te nem tudhatod, milyen nagy szerencsétlenség történt velünk. Bejöttek a németek! Majdnem tavaszi napra ébredtünk, s én sétálni voltam nagyapával a püspöki kertben. Együtt néztük a fákat, a püspöki palotát mind a 365 ablakával. Már iskolában is voltam, de befejeződött a tanév, s többet nem kell menni. Pesten állandóan légiriadó van, a rádió egész nap légi veszélyt jelez, mindig úgy kezdi, hogy Bácska, Baja vigyázz! És mi ilyenkor kikapcsoljuk a készüléket, mert én félek.
1944. március 26.
A rádió állandóan légiriadót jelez, vagy a zsidókat szidja, de úgy, ahogy eddig soha. Aztán beolvasnak mindenféle rendeletet a zsidókról, hogy mi mindent nem csinálhatnak. Kis Naplóm, eddig nem akartam leírni, mert elhessegettem magamtól, de amióta itt vannak a németek, csak Márta barátnőmre gondolok. Ő is gyerek volt, mégis megölték a németek. De én nem akarom, hogy engem megöljenek! Én fotóriporter akarok lenni, és huszonnégy éves koromban férjhez megyek egy angol árjához, de az is lehet, hogy Vadas Pistához.
1944. március 31.
Ma kijött a rendelet, hogy a zsidók ezentúl sárga csillagot fognak viselni. Elő van írva, hogy milyen nagy legyen a csillag, és azt is megparancsolták, hogy minden ruhára és kabátra fel kell varrni.
1944. április 7.
Ma eljöttek a biciklimért. Majdnem nagy bajt csináltam. Tudod kis Naplóm, már attól, hogy a rendőrök bejöttek a házba, rettenetesen megijedtem, szóval, kis Naplóm, bizony levetettem magamat a földre, s alulról átöleltem a biciklim hátsó kerekét s ordítottam mindenfélét a rendőröknek: »Szégyelljék magukat, elvenni egy gyereknek a biciklijét! Hiszen ez lopás!« Egy és fél évig gyűjtöttük rá a pénzt, a régi gyerekbiciklit, a pólyaasztalt, s a nagyapa ócska télikabátját is eladtuk, és ezt a pénzt is hozzácsaptuk a biciklipénzhez. Amikor hazahoztam a biciklit, nem is ültem rá, csak vezettem, mint egy szép nagy kutyát. Kezdettől fogva úgy imádtam ezt a biciklit, el is neveztem Pénteknek. A rendőrök azt mondták: egy zsidó gyereknek nem jár ezentúl bicikli, de még kenyér se, mert azt is a katonák elől zabálják el a zsidók.
1944. április 20.
Minden nap rengeteg új törvény van a zsidók ellen, kis Naplóm. Ma például elvittek tőlünk minden gépet. Így a varrógépet, a rádiót, a telefonkészüléket, a porszívót, a villanyos pirosítót, az én fényképezőgépemet, a nagyapa termoforját.
15 nappal később
Te már velem együtt, kis Naplóm nem az otthonomban vagy, hanem a gettóban. Három napig vártuk, hogy értünk jöjjenek. Ott ültünk a lakásban, és lestük a rendőröket. Körzetekre osztották a várost, és egy német teherautó várakozott a házak előtt. Két rendőr ment be a lakásokba és hozta ki az embereket. A plakáton minden meg volt írva, hogy mit vihetünk magunkkal. Ahhoz még kislány vagyok, hogy leírjam, mit éreztem azalatt, mialatt vártuk, hogy vigyenek a gettóba. Rácz nagymamám rohamot kapott, édesanyám elcsendesedett. Nem olyan csend volt nálunk, mint amilyen éjjel szokott lenni, hanem olyan, amilyet én nem is tudtam eddig elképzelni. Valahányszor élesen megszólalt a kapucsengő, szinte boldog voltam. Pedig tudtam, hogy a gettóba visznek, de már azt éreztem, hogyha ez a csend még sokáig tart, mindnyájan beleőrülünk.
Azt mondták, nekünk a Szacsvay u. 20. alatt jelölték ki a szállást. Az nagy különbség, kis Naplóm, mert lakása embernek van, és szállása az állatnak. Mi is olyanok lettünk az árják szemében, mint az állatok.
Mikor mi megérkeztünk, itt már rengeteg ember volt. Sehogy sem tudtam megszámolni, hányan vagyunk a házban, mert még az előszobában és a lépcsőházban is matracokon ültek emberek, járni sem lehetett tőlük, mert mindig egy lábba ütköztünk bele. Később az eső is eleredt, Nusi néni gyönyörű bútorai kint áztak a kertben, de ő azt mondta, nem bánja, bárcsak rothadna el minden darab, úgyis másé lesz ezentúl.
1944. május 10.
Öt napja vagyunk itt, kis Naplóm, de becsületszavamra olyan, mintha már öt év telt volna el. A kerítés kész lett, és senki sem jöhet be, és senki sem mehet ki. Azok az árják, akik azelőtt itt laktak a gettó területén, mind elköltöztek innen ezalatt a pár nap alatt, és átadták a helyüket a zsidóknak. Mától kezdve minden házra ragasztottak egy plakátot, arra rá van írva, hogy mi mindent nem szabad tenni. Tulajdonképpen semmit sem szabad, de a legrémesebb az, hogy minden büntetés halál. Akármiről van szó, nincs sarokba állítás, verés, ételmegvonás, rendhagyó igék százszor való leírása úgy, mint valamikor az iskolában, semmi, semmi, a legkisebb és a legnagyobb büntetés: halál. Az nincs külön kiírva, hogy a gyerekekre is ez vár, de azt hiszem, ez ránk is vonatkozik.
Május 17-én a Dréher sörgyárban elkezdődött a vallatás. Tudod, kis Naplóm, a csendőrök nem hiszik el a zsidóknak, hogy már nincs semmijük. Biztos eldugták, elásták vagy odaadták az árjáknak, hogy vigyázzanak rá. Addig verik őket, amíg megmondják, hová dugták el a vagyonukat. Tudom, hogy rettenetesen verik őket, mert azt mondták, hogy a kórházba is áthallatszik az ordításuk.
A szobánk egyik lakója, Lustig bácsi azt állítja, hogy nem ez az utolsó felvonás, csak nem gondolják komolyan, hogy bennünket a háború végéig itt tartanak ebben a gettótábornak nevezett borzalomban, és aztán szépen kitessékelnek a kerítésen túlra: hölgyeim és uraim, méltóztassanak eldobni a sárga csillagot, térjenek vissza otthonaikba, mindent visszaadunk Önöknek, és bocsánatot kérünk, hogy ezt a kis kényelmetlenséget okoztuk.
Tudják Önök, hol vannak az osztrák, a német, a holland, a cseh, a francia zsidók, és tudom is én hányféle országnevet sorolt még fel ez a Lustig bácsi. Nos, ha nem tudják, akkor én most megmondom Önöknek: Lengyelországban. Legalábbis odavitték őket marhavagonokban, hetvenével összegyömöszölve. Hogy mi lett velük, nem tudom, de el tudom képzelni.
Az utolsó bejegyzés 1944. május 30-án született:
Kis Naplóm, most aztán igazán mindennek vége van! Körzetekre osztották a gettót, és mindnyájunkat elvisznek. A csendőr szerint a Rédey-kertben hatvan embert kényszerítettek be a vagonokba, és összesen egy vödör ivóvizet adtak ennyi embernek. De még ennél is borzasztóbb, hogy lakattal zárják le a vagont. Hiszen ebben a borzasztó hőségben ott fogunk megfulladni! A csendőr azt mondja, nem is értette ezeket a zsidókat. Még a gyerekek sem sírtak, mind olyanok voltak, mint a holdkórosok, mintha nem is élnének, pont olyan mereven, szó nélkül szálltak be a vagonokba. Folyton Mártára gondolok, és attól félek, hogy velünk is az lesz, ami vele, hiába mondja mindenki, hogy mi nem Lengyelországba, hanem csak a Balatonhoz megyünk. Pedig kis Naplóm, én nem akarok meghalni, én még akkor is élni akarok, ha egyedül az egész körzetből csak én maradhatnék itt. Én egy pincében vagy a padláson vagy bármilyen lyukban is kivárnám a háború végét, én kis Naplóm, csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!”[1]
A napló, mely vélhetően a 13 esztendős Heyman Éva írása, 1945-ben került édesanyja birtokába. A családot az emberi gonoszság és kegyetlenség szakította szét, hiszen az anya Bergen-Belsenbe kerülve kijutott Svájcba, Éva lánya 1944. október 17-én halt meg Auschwitzban.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Nyolcvan év telt el azóta, hogy a zsidóságot elhurcolták otthonaikból, életükből, mindennapjaikból. S bár a régi házak helyett újak épültek, s az emlékektől poros utcákat már rég lemosta az eső, mély fájdalmunkat az idő múlása nem enyhíti, nem tudjuk feledni a borzalmakat, az embertelenséget, a megbocsáthatatlan kegyetlenséget.
Ahogyan mi, emberek, úgy a püspöki kert fái sem felejtenek. Emlékeznek arra, amint a tizenhároméves Éva áhítattal hallgatja nagyapjának bölcs gondolatait a parkban sétálva, megállva a súlyos ágaktól roskadozó öreg tölgyfa alatt:
– Látod, Évike! Ez a fa itt az öröklét jelképe. Koronáján a lelkek járnak táncot, a gyökerei a halottakhoz érnek, a törzse az út, amin járunk.
Ez a fa ma is itt áll előttünk, tisztelt Emlékezők, melynek mindannyian részei vagyunk azzal, hogy itt születtünk, itt szeretünk, itt álmodunk, itt élünk és emlékezünk.
E fa koronája az ég felé nyúlik, ahol a lelkek táncot járnak. Ez a tánc az élet és a halál körforgása, amely soha nem szakad meg, hiszen minden egyes lélek, aki elhagyta e földi világot, tovább él a közösség emlékezetében.
A fa gyökerei mélyen a földbe nyúlnak, a halottakhoz érnek. Ezek a gyökerek tartják életben a fát, akárcsak az emlékeink bennünket. A múltunk, a történelmünk, mindazok, akik előttünk jártak adnak erőt, hogy tovább éljünk és tovább vigyük az ő örökségüket.
A fa törzse az út, amin járunk. Ez az út a mi jelenünk és jövőnk. A törzs szilárdsága, ereje és kitartása emlékeztet minket arra, hogy bármi is történjék, mindig van tovább. S ma, amikor emlékezünk, nemcsak a múltat idézzük fel, hanem a jövőbe is tekintünk. Emlékeznünk kell a borzalmakra, hogy soha ne ismétlődhessenek meg. Emlékeznünk kell a bátorságra és a túlélésre, hogy erőt meríthessünk belőle. Emlékeznünk kell a szeretetre és az összetartozásra, hogy közösségünk továbbra is erős és egységes maradhasson. Ez a jövőbe vetett hitünk segíthet át minket nehézségeinken!
Tisztelt Közösség!
Kérem, gondoljunk most mindazokra, akikért ma itt vagyunk. Emlékezzünk rájuk, és tisztelegjünk előttük. Engedjük, hogy a fa koronáján táncoló lelkek, a gyökerek mélysége és a törzs szilárdsága vezessen minket utunkon.
Köszönöm figyelmüket!
[1] Vö. Zsolt Ágnes: Éva lányom. In. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Bp., 2017
